- Mit láttál a házatok ablakából gyerekkorodban?

- Az utcán focizó gyerekeket láttam. Öt éves koromig nem volt szabad egyedül kimennem, így kiabáltam nekik, hogy jöjjenek oda hozzám. Ez Rafalafenában volt, Castellón külvárosában. Az utcai játék hagyománya mára eltűnt. Később elköltöztünk, és mivel közvetlenül egy tér mellett laktunk, egy templom ablakánál rúgtuk a bőrt. Ha tömeg volt, mindig le kellett állnunk, a pap pedig kijött és leszidott bennünket. Háromtól öt éves koromig egy olyan iskolába jártam, amit apácák vezettek, majd tizenhat éves koromig egy olyanba, amit papok. Az apácák utánunk futottak, hogy az osztályterembe vigyenek.

- Hány dolgot törtél össze otthon?

- Nem volt szabad bevinnem a labdát, de így is kancsókat, hamutartókat, vázákat, tányérokat... Sokat.

- Kilenc éves korodban eltört a kulccsontod...

- Focizás közben egy gyerek rámesett. Két évvel később mindkát karom eltörtem: nagyot estem egy parkban, és mivel hanyatt estem, ösztönösen kinyújtottam a karjaimat. Másfél hónapig gipszben volt a karom. Egy pénteki napon vették le és szombaton meccsem volt. Az orvos azt mondta, hogy még két hétig nem játszhatok. Az apám volt az edző, ő csak azt engedte meg, hogy felvegyem a mezt, de addig rágtam a fülét, míg végül beállított. Két-háromszor elestem, és édesanyám nagyon ideges volt.

- Az első cipőid?

- Marco cipők. Ki kellett, hogy tartsanak az idény végéig, mert nem tudtunk volna újat venni. Ez volt a legolcsóbb. A szüleimnek sokat kellett dolgozni a kerámiagyárban, hogy eltartsák a nővéremet és engem, és ezért mindig hálás leszek nekik.

- Van egy közös fotód Butragueñóval, hogyan született?

- Három éves koromban a válogatott Castellónba jött. Édesapámnak volt egy ismerőse a Castalia-stadionban, aki beengedett bennünket. Nagyon szeretem Butragueñót, egyike volt a legnagyobbaknak.

- Milyen volt a Rafalafenában játszani?

- Egy külvárosi csapat volt, ma már körbekerített pályájuk van mesterséges borítással, kávézóval, edzőteremmel... Régen az emberek itt sétáltatták a kutyájukat, a kapuk szétestek és nem volt semmi zárt helyiség... Senkit nem igazoltak le hét éves kora előtt, de édesapám már ötéves koromban játszatott, egy másik gyerek igazolásával, aki nem jelent meg. Amikor a Castellón leigazolt, az a maximum volt egy helybéli gyerek számára, hisz a Villarreal akkoriban még csak harmadosztályú volt. 16 éves koromban igazoltam át a Valenciába.

- Miért nem játszottál egyik korosztályos válogatottban sem?

- Vannak olyanok, mint Aduríz vagy én, akik soha nem szerepeltek az ifjúsági csapatokban, és vannak fordított esetek is. Minden játékosnak megvan a maga ideje. Ha nem tartottam volna ki, miután nem számítottak rám, most nem lennék itt. Ez a kulcs.

- Mikor nem számítottak rád?

- Amikor kiöregedtem a Valencia ifjúsági csapatából, azt mondták, hogy nincs számomra hely, és hogy át akarnak adni az Onda csapatának. Az lett volna a legkönnyebb, ha elhiszem, hogy végetért az álmom, és az a sorsom, hogy a harmadik ligában küzdjek a helyemért, de csak arra gondoltam, hogy megmutatom, hogy hibás döntést hoztak. Végül Luís Milla, az utánpótlásigazgató visszahozott.

- Milyen volt a Cádizban töltött időszak?

- Nagyon eseménydús fél év volt. Minden nagyon gyorsan történt, a szereplés a Segunda B-ben, az érzés, hogy egy fontos csapattag vagyok a második vonalban, 20.000 néző előtt. És három hónap után kiderült, hogy következő évben a Getafében fogok játszani. Minden nyáron elmegyek Cádizba, szeretem az ottani vidám légkört.

- Getafében pedig találkoztál példaképeddel, Michael Laudruppal.

- Nagyszerű volt. Megvolt jó pár ajaxos és madridos meze. Azt mondta, tartsak ki, még ha nem is mennek a dolgok. Bizalmat öntött belém. Néha, ha nem mennek jól a dolgok, az ember leáll, ez pedig hiba. Mindig nagyon kitartó voltam.

- Amikor bemutatkoztál a Primera Divisionban, három perc után gólt szereztél szabadrúgásból a Sevilla ellen, azon a meccsen, ahol Antonio Puerta elment.

- Igen, mindig emlékezni fogok arra a meccsre, az első élvonalbéli gólomra, de egy kicsit keserű szájízzel a történtek miatt.

- Már nem végzel el szabadrúgásokat.

- Nem hagyják. Ott volt Villa, és most ott vannak mások. Mindig szerettem, dehát...

- A kedvenc gólod?

- A Barcelona elleni, két évvel ezelőtt a Mestallában. Elindultam a baloldalra, ahonnan bedobással jöttünk, hogy Matával sorfalat képezzünk. Elmentem Alves és Puyol között és betaláltam. Épp ugyanaz a játék, amivel a skótok ellen próbálkoztam kedden.

- Hogyhogy olyan jó a Valencia, annak ellenére, hogy Silva és Villa eligazolt?

- Mivel amikor a két David elment, azt mondtuk magunknak: elmentek és szükségtelen ezen sajnálkozni, képesek vagyunk előrelépni.

- Milyen volt a válogatott debütálásod?

- Mióta a Konföderációs Kupán Dél-Afrika ellen bemutatkoztam a válogatottban, meg akartam mutatni, hogy egyre jobb játékos leszek és sokat hozzá tudok tenni a játékhoz. Természetesen bántott, hogy nem hívtak meg a VB-keretbe, de küzdöttem azért, hogy visszatérjek, és el is értem.

- Nagyon szereted a kocsikat.

- Igen, kettő is van, egy BMW és egy Audi. Nézem a Forma-1-et és van egy gokartom. Egyszer-kétszer beleülök és egyedül körözök, hogy elkerüljek minden lehetséges ütközést. 100 km/h-t is el lehet érni vele.

- Miért szereted annyira Federico Moccia könyvét: A tres metros sobre el cielo (Három méterrel az ég felett)?

- Mert eszembe juttatja a gyerekkoromat, amikor volt egy robogóm, amit az iskolába és a vonathoz való eljutáshoz használtam. Abbahagytam a tanulmányaimat, mert dolgoztam, bútorokat szereltem szét. Szükségünk volt a pénzre otthon, és később szerencsém volt, minden jól ment Ondában, többet kerestem és abbahagyhattam a munkát. Az élet gyorsan elmúlik, ki kell élvezned.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.